Tapasztalati Tanulás tényleg játszanunk kell tréningen

„Na neee! Tényleg azt akarod, hogy itt játszadozzak, mint egy kisgyerek? Mi itt felelős beosztású vezetők vagyunk és azért vagyunk tréningen, hogy komoly problémákat oldjunk meg, fejlődjünk és nem azért, hogy papírtornyot építsünk, mint az óvodában!”

Tapasztalati tanulás, avagy tényleg játszanunk érdemes tréningen? 

 Hiába a több mint 25 éves tréneri tapasztalat, rutin mégis minden egyes tréning előtt komoly szakmai tervezést igényel annak meghatározása, hogy azt amit tanítani szeretnék, milyen eszközökkel, milyen lépések sorozataként fog megérkezni a fejlődni vágyóhoz. A tréneri felelősségünk az, hogy tisztában legyünk, értsük (és érezzük is), hogy az előttünk álló fejlesztési folyamatban – ami lehet egyéni és csoportos is -, milyen eszközökkel érjük el a legnagyobb hatást. 

Azt alapból tudjuk már, hogy ameddig csak olvasunk, vagy hallgatunk/látunk új információkról, megoldásokról, addig annak önmagában nagyon kicsi hatása van a cselekedeteinkre. Talán lelkesek leszünk tőle, talán meg is fogadjuk, hogy „Na holnaptól ezt másképp fogom csinálni!”, de valójában elenyésző azon személyek száma, akiknél ez valódi változást okoz. Sőt pár hónap után, ha visszanézünk a korábban „megszerzett tudásunkra” és szembesülünk azzal, hogy tulajdonképpen nagyon keveset alkalmazunk csak belőle, hiszen pontosan ugyan úgy „reagálunk” az eseményekre, mint a tréning előtt. Még valamilyen lelkiismeret furdalás féle is ránk tör – ami persze nem finom lelki állapot – ezért jól meg is „magyarázzuk” magunknak, hogy miért nem cselekszünk másképp, így könnyítünk magunkon. Amennyiben minél több ilyen élményünk van, azaz új információhoz jutunk pld, könyvekből, előadásokból, vagy alacsony interakciójú tréningekből, annál inkább kialakul egyfajta rezisztencia, komfort zónán belül maradunk és a valódi tanulás nem valósul meg.

Na jó akkor mi lehet a megoldás annak érdekében, hogy azt mondhassuk egy tréning után (és nem csak közvetlenül utána, hanem több hónap múlva is), hogy valóban elérte a célját és a résztvevők viselkedése, gondolkozása változott, fejlődött? 

Először is biztosan meg kell határoznunk, hogy hol van a résztvevők jelenlegi tanulási sávja, ahol nyitottak és motiváltak az új megközelítések befogadására, adaptálására. A programunk dinamikáját úgy kell megterveznünk, hogy ne legyen „langyos” mert akkor alacsony a befogadás, de ne érje el a pánik zónát sem, mert ott menekülés/védekezés vagy akár támadás van.

Szóval lökjük ki a résztvevőket a komfortzónájukból? De hogyan és mivel?

Közelítünk a konkrét gyakorlatok/feladatok megtervezéséhez, ahol érdemes figyelembe vennünk, hogy milyen mértékben kapcsolódjon az a résztvevők mindennapi tevékenységeihez, mennyire legyen megszokott számukra. Amennyiben a tanulók könnyen beazonosítható hasonlóságot vesznek észre a feladatok során (céges példák, hasonló kontextus, stb.), akkor könnyebben is megy az adaptáció és a megértés, de ennek a helyzetnek a hátránya, hogy alig van kimozdulás a komfortzónából és a régi paradigmák pedig korlátozzák az új megközelítések befogadását. Tehát meglehetősen keveset tanulunk. Amennyiben olyan feladatok és kihívások elé állítjuk a résztvevőinket, amelyek egyáltalán nem megszokottak számukra (vagy csak felnőttként nem az már), sőt úgy tűnik, hogy látszólag sehogyan sem kapcsolódik ahhoz a fejlődési célhoz amit a munkahelyükön problémaként azonosítottak be, akkor nem a megszokott reakciókkal találkoznak ami segíti a megélést, és az új megközelítések befogadását. Gondolhatunk arra is, hogy minél több érzékszerven keresztül teremtsünk impulzusokat, élményeket így a gyakorlatoknál meg kell határoznunk azt is, hogy milyen mértékű legyen a fizikai bevonódás. 

Ahogyan látom 5 éves keresztlányomat Lillát, szinte folyamatosan tanulási „üzemmódban” van. Miután megtapasztalt valamit adaptál, úgy működik, mint egy kis édes szivacs. Szinte mindent kipróbál, megél és beépíti a gondolkozásába, a szókincsébe és a viselkedésébe. Ez a gyermekkori időszak, mint tapasztalási fázis adta minden embernek a legintenzívebb tanulási élményt és amennyiben meg tudjuk engedni maguknak, hogy újra belehelyeződjünk hasonló helyzetekbe, akkor valóban változtathatunk viselkedésünkön és az által megoldhatjuk problémáinkat is. A vidám, pozitív, játékos légkörben megélt – ellentétben a teljesítménykényszeres, stresszes, feszülős – helyzetekkel nagyobb eséllyel számíthatunk arra, hogy tréning résztvevőink nyitottak lesznek és hosszútávon is alkalmazni fogják azt a tudást.

A fejlesztési folyamatokban minél intenzívebb és tapasztalati alapú tudást kínáló eszközöket választunk programjainkhoz, annál több adaptációs időt és ahhoz megfelelő „kísérést” is kell adnunk. Ebben a szakaszban a trénereknek inkább coach „üzemmódban” érdemes dolgozniuk, hogy a résztvevők adaptációja megtörténhessen és rögzülhessenek az új viselkedések és azok szokásokká váljanak.

Azt láttuk, hogy nagy szükségünk van a pozitív élmény szintű tapasztalati tanulásra, de azt is tudnunk kell, hogy míg kisgyerekként szinte bármilyen helyzetben képesek vagyunk tanulni, addig felnőttként már jó szakértőnek kell lennie annak, aki játékra képes bírni bennünket. A tapasztalati tanulás megtervezésének és eszközrendszerének szakértőjévé kell válnunk ahhoz, hogy résztvevőink befogadóak legyenek a programjainkon, könnyedén sajátítanak el új ismereteket és oldják meg problémákat.

Szentes Nándor

tréner, tanácsadó, coach

  + 36 30 729 29 29